Újabb buzi sznob szentimentális tojáspatkolás, mondanák azok, akik szerint a Tescóból illetve Kínából jó áron beszerezhető, ami csak kell a normális élethez, minden egyéb majomkodás.
A konyhai eszköztár új darabja egy kékacél palacsintasütő, amit a Stahl-franchise (a Judit, nem a Kohlenstoff-) számára gyárt a neves francia de Buyer, Olí-Olá márkanév alatt. Ahogy keményen odakoccan a tűzhelyhez, attól felbuzog a vér az Egzaktság Egyháza híveinek ereiben. Itt is jelentkezik a megnyugtató ebbenmégvananyag-érzés, az archaikus, maszkulin csúcstechnikát ugyanakkor pink színűre festett nyél aktualizálja és korrigálja politikailag. Illetve vidítja fel. Valószínűleg ezzel akarták jutkásítani, mindenesetre tényleg jó lett így, a vasszigor (Vitéz László túlvilági ellenfelei ismerik) kapott egy egészséges üdeséget.
Kihívás dolgozni vele (rozsdásodik, átforrósodik a nyele, oda kell figyelni a technikára, hőmérsékletre, időre, mindenre), de ez megint csak azoknak lehet baj, akik szerint az élet értelme, hogy kényelmes és olcsó legyen, illetve összességében ne vegyen el sok időt a tévézéstől, továbbá lehetőleg izommunka nélkül akarnak szálkásítani, még továbbá the best things in life are free, de minimum akciós. Őket talán az foghatja meg, hogy ezt a serpenyőt nem kell (nem ajánlatos) elmosogatni, használat után szárazon kitörlendő. Rendes, európai értelemben vett hivatásos szakácsok nyilvánvalóan nem szívatnák magukat úgynevezett nehézségekkel, ha nem lenne értelme, márpedig több helyen képen látni őket ilyen és ehhez hasonló serpenyőkkel, nem pedig pehelysúlyú teflonos alumíniummal, amit szettben vettek akciósan a hiperben. Azt mondják, ebben jobb sütni. Akár igaz, akár nem, az biztos, hogy egész más, így nyilván a végeredmény is más lesz. A gyerekkor palacsintái az emlékezés természete és a nagymama tudása miatt a legfinomabbak, de az is tény, hogy a legfrissebbet megelőző nagymama-generációk még nem teflonoztak (ld. alább).
A szertartásos buzulás (technológia!) már a bejáratási procedúrával kezdődik, amikor is a serpenyőben olajat kell hevíteni, bele sót és krumpliszeleteket, hogy ezáltal eltávolítsuk a korrózivédő bevonatot, és a felület felvegye az első vékony olajfilmet, ami állítólag a tapadásgátló réteget képezi a későbbiekben.
Úgy tűnik, csak tökéletes palacsintatésztából lehet benne palacsintát sütni, de a hőmérsékletet is fokra pontosan el kell találni -színtiszta élvezet-, viszont a hússütés egyből valódi, eksztatikus diadalmenet, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Maillard elismerően csettintene.
Néha odatapad egy kissé az anyag, de abszolút kezelhető. Sőt, nem is kell kezelni, ami odatapadt, az rajta maradhat, abból lesz a patina. A durvább esetekben jöhet a súrolás. A teflonra is rá tud sülni ez-az (viszont nem szabad súrolni), szóval az általunk ismert formában ez is valószínűleg csak a nagy marketing-szemfényvesztések egyike, amivel fejlett technikát és életminőséget lehet hazudni Tápláléklánc-Alsó proletárjainak, hogy felvegyék a fogyasztási célú hitelt. A népi bölcsesség még átlát ezen: amikor megkérdezték a falusi nagymamát, hogy milyen az ajándékba kapott új serpenyőkészlet, azt felelte, jó-jó, csak kurva sokáig tartott lesúrolni róla azt a fekete szutykot. Hát így.
A szépen lassan lekopó politetrafluoretilén-réteget apránként megesszük, ami valamivel nyugtalanítóbb, mint ha egyszerű vassal tennénk ugyanezt.
Kétezerötér(!) egy darab régivágású, klasszikus, szerethető igaziság, egy rendes munkaeszköz meglepően olcsón (Párizsi utca, a T. Nagy Tamás háromszögben).
